A Paklenica felé vezető tengerparti úton körülbelül 70-es szél volt, amit néha nagyobb lökések tettek sokszínűbbé, ezzel is növelve a dobozszerű autónk vezetési élményindexét.
A hatalmas széltől felkorbácsolt tenger lenyűgöző látvány volt, először láttam ilyet életemben!
Réka és Lola élvezi a szelet...
...ami a tengert ilyenné varázsolta
Az időjárás a következő napokban sem volt kegyesebb hozzánk. Ráadásul az apartmanunk nem volt fűthető, így a kinti két-három fok körüli levegő a szigeteletlen vityillóban is 12-13 fokig engedte felkúszni a hőmérsékletet…
A hirtelen jött tél a helyieket is váratlanul érte, a faluban egy traktor szinte folyamatosan hordta a tűzifát a házakhoz. A mászók komor tekintettel kóboroltak pehelykabátjaikban a falu utcáin. A házat éjjel nappal rázta a szél, olyan hangulata volt, mint egy magashegyi menedéknek egy viszontagságos nap után.
Ennek ellenére nem hagytuk magunkat, amikor csak lehetett, igyekeztünk kimenni a sziklákra.
Túlélési kísérlet
Reggeli idill
jóvilág, aranyélet
Érkezésünk napján a cuccainkat a szálláson hagyva továbbmentünk Zárába (Zadar), ahol teljesen más, napos, szélcsendes idő fogadott minket. Ekkor egyértelművé vált, hogy a rendkívül kellemetlen időjárást a partmenti hegyek, és a tenger sikeres együttműködésének köszönhetjük.
A tengerparti városban jól töltöttük a délutánunk, mindenki megsétáltatta asszonykáját.
Foci Zára főterén, a háttérben lévő templomtornyon magyar vonatkozású felirat
Még a kutya is a legjobb kocsmába vágyik!
Másnap a lányokkal felsétáltunk a Planiarski-menedékházba a völgy felső részébe, innen nyílik lehetőség a Velebit hegység magasabb régióiban található hegyek megmászására. Mi is gondolkoztunk, hogy a szállingózó hóra tekintettel nem mászunk sziklát aznap, hanem felmegyünk valamelyik környékbeli hegyre, de aztán letettünk a tervről és a lányok engedélyével lefutottunk a felfelé megtett távot, felszedtünk a mászócuccunkat, és kerestünk valamit, ami a széltől védett, és megmászható nehézségű.
Elsőként a Debeli kuk-on lévő PIPS nevű utat néztük ki magunknak, de a fényesre mászott kéményben hiányzó nitt visszariasztott a megmászástól. Azzal a megfontolással fordultunk vissza, hogy, ha itt ilyen, akkor feljebb lehet akár rosszabb is.
Helyette a parkoló feletti tömbön néztünk ki egy utat az Armadillion-t (6a/6a+ variáns), amelyet szélcsendes viszonyok között napsütésben másztunk meg. Nagyon élvezetes volt az orgona-szerű köveken előadott bedőlő-függőleges, néhol áthajló mozgás. Örömunk az utolsó kötélhosszig tartott, ahol a tömb tetejére felérve szó szerint arcunkra fagyott a mosoly. Akkora szél és hideg volt, hogy elgémberedett ujjaimmal alig bírtam a héjkabátom kikotorászni a zsákból, nagyon kellett figyelni, hogy ne a szél szárnyai húzzák helyettem magukra. Janónak nem volt ilyen szerencséje, nem volt szélálló cucca. Mire leértünk, lilára fagytunk.
a parkoló felett
Megfelelő méretű homokóra
a kötél az egyik nehezebb hosszban, a háttérben én tevékenykedek
JAnó és a babérjai
Szeles időjárás
Másnap irgalmatlan szélben, hidegben (1-3 *C), szállingózó hóesésben kezdtük megmászni a Kamasutrát (5b) az Anica kuk bal szélén, nagyon bizonytalanok voltunk, hogy érdemes-e beszállni egyáltalán. Az út hosszú felmenetellel, és kötélhosszonként változó karakterű sziklával kecsegtet.
Az első kötélhosszt Janó vitte, mely egy klasszikus, -szerencsére bedőlő falon vezető- piazrepedés volt belül csipkés-fogas kőzettel. A fagyos idő miatt megkeményedett bőrünket nem kímélte a szikla, Janó egy szolíd vérfürdőt is rendezett, miután kicsúszott egy kis figyelmetlenség miatt.
Az utolsó kötélhossz érdemes még említésre, ami egy rövid, de kevés fogással rendelkező reibung mászással indít. Ezzel az ég-világon semmi gondom nem lett volna, ha nincs akkora szél, hogy a fenekemnél fogva tol felfelé a falon. Izgalmassá tette a helyzetemet a szél a változó intenzitása. A kőre gekkóként tapadva vártam azokra a pillanatokra, amikor elemelhetem egy-egy végtagomat és így feljebb araszolhatok. ez után az óriási orgonákon játszva lehet felszaladni. A kalauz azt írja, hogy szükség lehet ékre, friendre, de szerintünk az út megfelelően biztosított, így ezeket a cuccokat feleslegesen cipeltük.
Ahogy felértünk a szél elállt és a nap is kisütött, ezért egészen az Anica kuk tetejéig mentünk fel, hogy onnan élvezhessük a gyönyörű kilátást a tenger és a hegyek felé.
Hazaérve a lányok vacsorával vártak minket, amit hamar belapátoltunk, hogy még kimehessünk a tenger felett lenyugvó nap fényeit megnézni, igazán szép látvány volt!
Az első kötelhossz 40 m piazrepedés
Janó összegez
kilátás a hegyek felé
Csúcs-csoportszelfi
Son of Sun
pucolom a maradékot
naplementébe hajló giccs
A bevetési csoport
Az utolsó nap reggelén úgy nézett ki, hogy elviselhetőbb idő lesz, ezért igen korán keltünk, Rékát gondosan betakargatva sompolyogtam ki a mászócuccal a házból.A parkolóba az elsők között érkezve dobtuk ki a slószt a betonra. Aznapra a Domzalski (6a) utat néztük ki a Stupra, mely szenzációs fináléja volt a kirándulásunknak. Hogy igazságos legyen az elosztás úgy másztunk, hogy az első két hosszt Janó, a második kettőt pedig én kaptam (4b+,6a,5b,6a). Az út második hossza tartogatta a legnagyobb kihívásokat, Janó lassan, minden mozdulatát átgondolva haladt felfelé. Nekem a csemege jutott, vonat módjára haladtam felfelé a párhuzamos sínszerű sziklaformákon - életem egyik legélvezetesebb mászása volt.
A Stup tömbje
Pali a kiszállásnál
Lehet, hogy ez Janó elégedett arca?
Búcsúzóul benéztünk a halashoz, aztán a lovakat hazafelé fordítottuk, és ragyogó napsütésben autókáztunk végig a tengerparti szerpentinen.
A halasnál
korai aktív ékek a plafonon: egy HB micromate, és... Nem tudja valaki a nevét?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése